Az elobbi zene Ibrahim Maalouf, franko-libiai zenesz szerzemenye. A radioban hallottam nehany napja, mikor reggel mentem dolgozni. Menet kozben kaptam el, ket perc otvenhat masodpercnel. Ha meghallgatjatok a szamot, hallhatjatok, hogy eppen akkortol, mikor a zene valtozott. Ultem a kocsiban es hagytam magam erezni; aztan egesz nap azon gondolkodtam, mit valtott ki belolem a zene, foleg a ket perc otvenhat masodperctol a otodik percig tarto, majd a het perc tizenkilenc masodperctol kezdodo resz. Nem jottem ra, mit idez bennem, tul melyen van az emlek. Pedig vegigprogott elottem az eletem egy nagy resze. Valasz hianyaban ugy fogalmaznek, hogy ez a szam en vagyok, azaz en es az elet. Az elet amit felepitettem magamnak, meg persze az is, amit nem akartam de azert van, vagy amit akarnek de nincs. Az zene elso feleben a lassu resz eppen olyan mely, mint a kontraszt, amit a masodik reszben hallhatunk, es ami folfele lendul. Nehez beszelni az erzesekrol amit ez kivalt. Eszembe jutott a balatoni nyaralas nyolcadik utan A-val, meg az a debil katonaudulo; a gimnaziumi nagy szerelmem meg a gyagya baratnom akivel annyi valora nem valtott almot szottunk, atsuttoga gyemeksegunk ejszakait. Aztan a kolesz, ahogy nyujtozkodik az eg fele benne olyan sok naiv remennyel es a kivilagitott ablakaival akik a lakotelepi sotet ablakokra kiabalnak: "nem akarok egyedul lenni!"; es ahogy K.-val nezzuk az ablakokba kirakott eleteket. Semmink nem volt, csak a remeny. Hogy az elet most kezdodik, hogy meg barmi es barki erkezhet; hogy egyszer, ha nagyok leszunk, nincs szuksegunk vedelemre mert senki nem fog bantani minket. O, hogyan gondolhattuk volna, hogy a felnott-lettel mik jonnek majd szembe az utunkon! O de szerencse hogy nem gondoltunk meg semmire! Ki gondolta volna, hogy erintve leszunk majd egy mozgasserult gyerekkel, egy borzalmas valassal, beteg babaval. Ki gondolta volna, hogy soha nem talaljuk meg a helyunket. Kivancsian vartuk, mi lesz belolunk, mi jot majd hoz a holnap; ha majd kikerulunk igazsagtalan tanarok kezei kozul! Eszunk be jutott, hogy velunk is elbanhat az elet. Olyan termeszetes volt hogy csak masoknak juthat a rosszbol. Ez a kep ami elkiser. A remeny. Az elet esemenyek sorozata amik egyszerre tragikusak, komikusak, jok es rosszak. De sohasem nyugszik. Egyfolytaban mozgasban van. Jo vagy rossz a kaland, ki tudja. Tortenik. Az elet olyan mint egy tuzijatek. Csak egy dolgonak lehet orulni. Annak hogy van. Az erettsegibizonyitvany atvetele utan, amikor kileptem a gimi kapujan, oriasi csend arasztott el. Ugy ereztem, lerottam valami nagyon nehezet es rosszat. Tul voltam rajta. Soha tobbet hasonlot. Ma, amikor harom nap mulva kimondjak a valasomat, amikor mar csak egy papir kot ossze valakivel akire ma idegenkent tekintek, ugyanazt erzem. Iszonyu energiat fektettem bele hogy tuleljem a gimnazista eveket, es ekkora energiat fektettem bele a valasba is. Es most, hogy elmult es nincs tobbe, olyan mintha allnek a szakadek szelen es merednek a semmibe. Azt latom, amit megusztam. Amibol az iment masztam ki; ott hagytam az osszes kormom amivel a sziklaba kapaszkodtam hogy naponta csak egy centit emelkedjek ki a pokolbol. Ott hagytam az artatlansagomat s annak a visszautasitasat hogy nem hasznalom az eszem masok ellen. A romantikus kislany osszetorte magat es az szikla aljan belefulladt a mocsarba. Sarbol falat tapasztottam a szivem kore es Istent sem engedtem at rajta. Olyan burok vesz korbe dorzsoltsegbol, erzeketlensegbol amin at nem hatol mar senki, s ha atjutna, sem talana engem. A bujkalas mestere lettem. Kituno maszkot hordok, mindenki bedol neki. Ha akarok, kedves vagyok, ha akarok, duhos; ugy jatszom, mintha szinpadon lennek meg most is. Megtevesztek es kicsuszom a kezek kozul. Megtanultam hogy magamnak kell, hogy szamitsak, hiszen masnak nem szamitok es nem szamithatok masra. Nehanyan kotelet dobtak nekem a szakadekba, de fel senki nem huzott. Kevesen alltak a szakadek szelen es kiabaltak nekem, hova lepjek, hogy meg tudjam magam tartani. Megerkeztem. Valamerre el kell most indulnom.